KIT ÉRDEKEL A JÖVŐRE BEKÖVETKEZHETŐ GEOTERMIKUS KATAKLIZMA?


A világ még mindig vezető hatalmának, az Egyesült Államoknak legfontosabb lapja, a New York Times és globális kiadása, az International Herald Tribune a múlt hét végén egy olyan cikket közölt, amely rettegéssel töltötte el olvasóit.

Szerzője Yousaf Butt atomfizikus, egyetemi tanár és arról írt, hogy az Amerika keleti partjain hatalmas pusztítást végzett Sandy hurrikán  csupán nyitány lehet egy napviharhoz (geomagnetikus viharhoz) képest, amelyet időszakonként a Nap okoz. Ha egy ilyen gigahurrikán eléri a Földet – és ennek az esélye jövőre különösen nagy - száz milliónál is több amerikai életét befolyásolhatja, és a normális élet helyreállítása akár évekig is eltarthat, írja a szerző. Egy ilyen vihar „a társadalom és a globális gazdaság működését súlyosan akadályozná”. Butt szerint súlyos felelősség terheli a NASÁ-t, hogy az effajta vihar érkezését előrejelző műholdjai reménytelenül elöregedtek és hogy – főként a keleti parton – nincsenek raktáron transzformátorok és kondenzátorok. Vagyis, vonhatjuk le a következtetést,  Amerikát és azt a világot, amelyet az Orbánisztán globális terjedésű pestise naponta tölt el aggodalommal, fütyül az emberiséget valóban súlyosan megrázó kataklizma elleni felkészülésre, sőt miatta a feje sem fáj.

A rejtélyes megszállottság a magyar veszéllyel még annak a Nick Cohennek is feltűnt, aki – korábbi cikkeiből ítélve - nem igazán nevezhető a kétharmados jobboldali többséggel vezetett Magyarország barátjának. Lapjában, a vasárnaponként megjelenő brit Observer november 4-i számában a rémisztő görög helyzetről írt cikke (Görögország flörtöl a zsarnoksággal és Európa félre néz) második bekezdésében azt írja, az EU élesen elítéli, ahogyan Orbán Viktor fenyegeti a szabadságot és az európai politikusok jó okkal aggódnak emiatt, de a görög demokrácia sorsát illetően azonban csend honol. Holott „Görögország az eurokraták saját Weimarja az Égei partok mentén”, fejeződik be a cikk.

Ha a nyugati lapok olvasóit, valamint az Európai Parlamentben cenzúrázott magyar lapokkal és bekötött szájjal megjelenő képviselőket közvetítő műsorok nézőit megkérdeznék, mi a Magyarországot fenyegető és onnan a demokratikus világra tovaterjedő legnagyobb veszély, a legtöbben a belorusz módon megregulázott médiát emlegetnék.

Az persze érdektelen, hiszen tény, hogy ma Magyarországon az ellenzéki sajtóban jóval élesebben és durvábban támadható a kormány, mint bármelyik európai országban az lehetséges vagy szokás, bőségesen beleértve az internetes fórumokat.  

De ha már a Nyugat ennyire fél a demokráciát aláaknázó magyar vírustámadástól, nem lenne érdemes egyszer megnézni, mennyire szabad a nyugati sajtó és az mennyire gátja egy valódi demokráciának? Első nekifutásra tudománytalanul, egyszerű példákkal, hogy mindenki értse? Hogy érzékelhessük, az elhallgatás és a mára riasztó mértékben kötelezővé vált hazugságok terjesztése, illetve a két taktika együttes alkalmazása milyen méreteket öltött.

Néhány friss példa tehát.

A bevezetőben említett atomfizikus cikkével egy időben jelent meg egy Andrea della Monica nevű hölgynek hosszú beszámolója a nápolyi egyetem orientalisztikai tanszékének lapjában az október 23-i Budapestről. Ahonnan olyan veszélyek leselkednek Európára, mint Orbán Viktor miniszterelnök, akit, írja a tudósjelölt, „Putyin, Irán és az iszlám országok szponzorálnak” és akivel szemben Bajnai Gordon miniszterelnök egyesíti az ellenzéki erőket, hogy Magyarországot ugyanolyan „liberális, antirasszista és demokratikus országgá alakítsák vissza, mint az az ultrakonzervatív Orbán előtt volt.”

Azok az olvasóink, akik azt hiszik, egy gyengeelméjű fecske nem csinál napviharral beköszöntő nyarat, ne siessék el legyintésüket. Andrea della Monica állításait mértékadónak tekintett olasz orgánumokból vette át, mint például „druszájától”, a leginkább a La Repubblica című lapba író Andrea Tarquinitől, aki szerint Orbánra egyéb más mellett jellemző „ultrajobboldali (!) sztálinizmusa”.  És – tegyük hozzá – aki szerint a Klubrádiót már a magyarok fővárosában is csak erőfeszítéssel lehet hallgatni.

Nemrégiben jelent meg a francia könyvpiacon egy kötet Populizmusok – a demokrácia visszája címmel. Ebben a Jobbikról megjelent fejezetet egy Karsai László nevű szegedi egyetemi tanár, holokauszt-szakértő írta, aki a napokban közölte, nem megy el egy oslói Wallenberg-konferenciára, ha oda a rasszizmussal vádolt oslói magyar nagykövet, Jeszenszky Géza is részt vesz.

Karsai a rábízott  fejezetet azzal zárja, hogy "Előre megjósolható a Fidesz kudarca a 2014-es választásokon, ha lesznek választások. De ha úgy tudja megőrizni a hatalmát, hogy abba beveszi a Jobbikot, akkor Orbán nem habozik. Az ár akkor nagyon nagy lesz." Így ír egy elfogulatlan tudós. A la Heller Ágnes.

Ha Magyarországról és jobboldali kormányról van szó, a „veszély” terjesztése kötelező. Még az MDF-kormány idején, 1993 decemberében figyelmeztette arra  Vámos Miklós az amerikai Nation című hetilap olvasóit, hogy Magyarország „a médiában bekövetkezett jobboldali puccsot egy jobboldali államcsíny követi”, ami az Egyesült Államokra nézve is veszéllyel jár . És ha egy jobboldali médiumban erre az a reakció érkezne, hogy ezt csak egy olyan ember jövendölheti, akinek – mint kifejtette az egykori Képes Európa 1996. június 5-i számában - a magyar himnusz hallatán a szellentés jut az eszébe, akkor a „mértékadó” sajtóban a Vámost így „megbélyegző” és  „kirekesztő” médiumot geotermikus vihar temetné maga alá.

Az természetesen már nem jelentett az óceánon is átterjedt veszélyt, hogy hónapokkal később Magyarország miniszterelnöke egy véreskezű ellenforradalmi kormány egykori pufajkása lett. Arról nem is szólva, hogy aki erre a tényre figyelmeztette volna az amerikaiakat, az nem kapott volna médiafelületet az USÁ-ban. Hiszen tényeket mondott volna.

De 1993 táján a nyugati sajtóban még csak szabadott, de nem volt kötelező hazudni a magyar jobboldalról. Ma már nemcsak kötelező, de – hasonlóan a hazai balliberális szerzőkhöz – akár ugyanazon cikkben bekezdésenként egymásnak ellentmondó kijelentéseket, akár a szent szövegeket, tilos bírálattal illetni. Miután több ezerszer olvashattuk azt, hogy a Jobbik hozzáállása egy jobboldali ügyhöz a magyarországi jobboldal és szélsőjobboldal egybemosódását jelzi, Svájc vezető konzervatív napilapja október 30-án szinte természetes fesztelenséggel hozta fel a regisztrációs törvény súlyos ellenérveként azt a tényt, hogy azt az MSZP és az LMP mellett a Jobbik is ellenezte.

A tények már nem számítanak, mert az újságírók tudják: karrierjükkel, azaz szakmai életükkel játszanak, ha nem engedelmeskednek a hazugság kötelező terjesztése szigorú követelményének. Ami igen gyakran a hazugság bűnével egyenlő súlyú és kárt okozó hallgatást is jelenti.

Vajon hány osztrák újságíró merne annak az elemi kíváncsiságának engedni, hogy pusztán ránézzen azon Kádár-kori dokumentumokra, amelyek bemutatják, ki is volt valóban Paul Lendvai?

Vajon lapunkon és két brit napilapon kívül hány nyugat-európai médium találta közlésre méltónak azt a hírt, hogy a brit, a német és a múlt hónapban a francia hatóságok 19 iráni tévéadást száműztek a fennhatóságuk alatt álló műholdakról – a nyugati sajtószabadság még nagyobb dicsőségére?

Vajon e rettegés a dokumentált tényektől nem jelent halálos veszélyt a demokráciára és sajtószabadságra?

Retorikai kérdés, hogy hány európai vagy amerikai lap találta közlésre érdemesnek azt a hírt, amely arról szólt szintén a múlt hónapban, hogy hivatalos statisztikai adatok szerint Izraelben a megszállt területekkel együtt az arab lakosság száma most először meghaladta a zsidó népesség számát és – mint a Hárec című angol nyelvű izraeli lapban annak kormány- és rendszerkritikus publicistája, Gideon Levy leszögezte – ezzel hivatalosan is megvalósult az apartheid, azaz a kisebbség faji alapú, diszkriminatív uralma a többség fölött.

Vagy hol talált visszhangra a brit Daily Mail című napilap október 26-i számában megjelent azon  megdöbbentő cikke, amelynek nyomán netán átírhatjuk a második világháború történelmét, ugyanis kiderült: Nagy-Britanniában a német hadifoglyokból iszonyatos kínzással csikartak ki „tanúvallomásokat” a német hadvezetés elleni perekhez?

De nem, ez a tényfeltárás szintén nem érdekelte a nemzetközi sajtót éppen úgy, mint a hazait.

Aki pedig azt hiszi, a nyugati médiának csak hazánkról kötelező hazudnia, súlyosan, igen súlyosan téved. A skót szeparatizmus miatt aggódó Washington Post nevű liberális amerikai napilap november 4-i száma azt írta, hogy egy elszakadó Skócia kilépne a NATO-ból, holott a Skóciát irányító Skót Nemzeti Párt kongresszusán leszögezték, az észak-atlanti szervezet tagjai maradnának, ha a többség a függetlenség mellette voksolna. A skót kormány hivatalosan tiltakozik a lapnál, ami mellesleg cáfolja a hazai balliberális sajtó azon állítását, hogy csupán afrikai országok szoktak helyesbítést kérni.

Szolzsenyicin egykor azt írta, összeomlana a kommunista rendszer, ha a Szovjetunióban 24 órára megszűnnének hazudni. Úgy tűnik, kijelentése nem volt rendszerspecifikus.