Ki fizeti a cechet?

Főúr! Kérjük a számlát,
de a szemben lévő asztalhoz!
Amíg ők rendezik,
mi angolosan távozunk.

A baloldal nem lát el a görög partokig, csak nyaralni jár oda. Figyelvén az államadósságról szóló parlamenti disputa szónokait, fölvetődik a kérdés: ha a neoliberális gazdaságpolitikájába belebukott MSZP képviselői már a számokban megfogalmazható tényeket sem ismerik el, akkor mi értelme lehet egyáltalán egy ilyen vitanapnak?

A hétfői parlamenti ülésen heves szócsaták zajlottak, az ellenzéki kispártokat már az fölháborította, hogy a Fidesz az államadósságról szóló keddi vitára megjelölt egy időtartamot, ugyanakkor arra az apróságra nem tértek ki a háborgók, hogy a témát maga a kormányzó párt javasolta.

Azt nem állíthatjuk, hogy a szellemi energiáktól feszülő sistergő konstruktivitás átizzította az ülésterem levegőjét. Elég szomorú, hogy az ország eladósításáért felelős párt képviselőinek, volt politikai vezetőinek részéről önkritika alig hangzott el, vagy ha igen, akkor olyan igaztalan váddal összeragasztva, amely után úgy éreztük, ennél a hallgatás is elegánsabb lett volna. Mert elvitatni nem lehet, csak elhazudni, amit Rogán Antal frakcióvezető számszerűen közölt: a 2002-es kormányváltáskor 8300 milliárd forint volt az adósság, majd nyolc év alatt 20 ezer milliárdra nőtt.

A legszórakoztatóbb kétségkívül Szekeres Imre (MSZP)hozzászólása volt, akinek kabaréba illő állítása szerint 2002 és 2010 között a „szocialista kormányok önálló és szabad döntései következtében” mindössze öt százalékponttal nőtt az államadósság. Már pusztán az, hogy ennyire hangsúlyozta az „önálló és szabad” döntéseket, gyanúsan hangzott. Aki azt mondja: „döntöttem”, az valamit elhatározott. Aki viszont azt mondja: „önállóan döntöttem”, az a befolyásoltságát leplezi.

Valamennyit persze vállalniuk kellett a felelősségből, már csak a tárgyilagosság látszatának kedvéért is, és csalódtunk volna Gyurcsány Ferencben, ha pártja és kormánya hibáinak (amit pontosabb lett volna hazardírozásnak nevezni) elismerése mellett nem teszi azonnal felelőssé az első Orbán-kormányt. Vagyis hazudott megint, ahogy megszoktuk tőle. 

Megteheti, a Parlament mennyezete nem szakad le. Azonban ami tény, az tény: az államadósság 2001-ben volt a legalacsonyabb (52 százalék), tehát három év Fidesz-kormányzás után, és amint az MSZP átvette a hatalmat, meredeken fölfelé ívelt: 2010 második negyedévére elérte a GDP 82,9 százalékát. Minden hozzászólásnak erről a két számról kellett volna szólnia az MSZP képviselői részéről. Ehelyett ujjal mutogattak, hazudoztak, mellébeszéltek, rágalmaztak, adatokat hamisítottak, minden megtörtént tehát, csak a felelősség vállalása nem.

Sőt, az államadósság növekedésében oly nagy szerepet játszó 2008-as IMF-hitelt is diadalként tálalták, csak arról hallgattak, hogy a visszafizetést tudatosan időzítették a várható Fidesz-kormányzás idejére. Főúr! Kérjük a számlát, de a szemben lévő asztalhoz! Amíg ők rendezik, mi angolosan távozunk.

Vajon miért van az, hogy az ország eladósodását csak a polgári oldal politikusai merik veszélyes függőségnek láttatni? Vagy ahogy Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter nevezte, csapdának, amelyből nemcsak hogy ki kell kerülnünk, de látnunk kell azt is, miért, hogyan és kik miatt kerültünk bele.

Miért beszélt Cséfalvay Zoltán stratégiai államtitkár arról, hogy ez a kormány nemcsak aziránt eltökélt, hogy csökkenti az államadósságot, hanem néven nevezve a dolgokat, kijelentette: a kormány mindent megtesz azért, hogy soha az életben politikai okokból senki ne adósíthassa el az országot.

S lehet-e ennél fontosabb üzenete ennek a parlamenti vitanapnak?


Körmendy Zsuzsanna
Forrás: mno.hu