Bogár László: Ez az EU igazi drámája

Bogár László

Bár az Európai Unió csúcsértekezletének kudarca „borítékolható” volt, ez a sikertelenség azonban önmagában nem tragédia. Európa legfelsőbb uralmi körei az első menetben képtelennek bizonyultak a döntéshozatalra, ennyi történt. De azért van min elgondolkodni. Például azon, hogy vajon miért is süllyed kontinensünk egyre mélyebbre, és ha erről beszélni sem lehet a legszélesebb nyilvánosság előtt, akkor ugyan hogyan képzelhető el egyáltalán e süllyedés megállítása.

A hanyatlás ténye ma már közhely, de azért érdemes lenne alaposabban megvizsgálni ezt a kérdést, hogy minél pontosabban értsük, hogy az az elemi szintű elosztási konfliktus, amelynek megoldhatatlansága elvezetett a mostani kudarchoz, valójában miből is táplálkozik. Abból kellene kiindulni, hogy bár Európa, azaz a történelmi értelemben vett Nyugat soha sem volt ugyan teljesen egységes birodalom, de újra és újra születtek kísérletek ennek a létrehozására. Az egység megalkotásának legfőbb akadálya valószínűleg az volt, hogy mindig több, egymással élesen szemben álló értelmezési logika és erre épülő szerveződési mód volt jelen, és ezek összekapcsolása lehetetlennek bizonyult. 

A „vallásháborúk” krónikája drámai módon írja le ennek a történetét. Az európai nagyhatalmak rivalizálása  is — ami sokszor vezetett iszonyú pusztítással járó háborúkhoz —, valójában ennek az ellentmondásnak a következménye. A XX. század szörnyű tragédiái vezettek el oda, hogy Európa uralmi elitjei újra felvessék az egységes birodalom megteremtésének kérdését. Az egyes nemzetek, például a németek és franciák pusztító ellenségeskedése mögött nemcsak az erőforrások elosztásának kérdései húzódtak meg, hanem kulturális, sőt civilizatórikus jellegű kérdések is. Az egyik döntő fontosságú, máig is elbeszélhetetlen és kibeszélhetetlen probléma, hogy milyen mechanizmusokkal és hogyan kezelhető a „centrum és a periféria” kérdése. 

A XVI. századtól nekilendülő modernitás ugyanis olyan új munkamegosztási rendszert hozott létre a kontinensen, amelynek lényege egyre inkább az lett, hogy a gazdag északi és nyugati centrum folyamatosan erőforrásokat szív el a keleti és déli perifériákból. Egyszerűen azért, mert a technikai evolúciót vezérlő tőke kezdettől fogva meglévő helyzeti előnye állandósult, sőt egyre jelentősebb lett. Minden ellenkező híreszteléssel szemben ez a különbség és az ebből eredő feszültség az elmúlt évszázadok során legfeljebb átmenetileg csökkent csak, hosszú távon egyértelműen a periféria leszakadásáról tanúskodnak a jelek. A második világháborút követő békerendszer, amelyre az egész európai integráció is épül, felismerte ugyan ezt az alapkérdést, és próbált is tenni valamit a kezelésére hosszú távon,  ám a kezdeményezés összességében egyre fenyegetőbb kudarcnak látszik.

A déli periféria, amelyet mostanában csak PIGS („disznó”) (Portugália, Itália, Görögország és Spanyolország) országokként szokás emlegetni, és amelyek a sikeres felzárkózás kirakatországai voltak eddig, most éppen szabadesésben zuhannak ismeretlen mélységek felé. (És lényegében ugyanez mondható el a nyugati periféria egyetlen „bezzeg‑gyerekéről”, Írországról is.) Ha, és amennyiben van feneke ennek a kútnak, az bizonyosan sokkal mélyebben található, mint ahonnan a kérdéses országok felzárkózása indult annak idején. A volt szocialista periféria egyelőre nem zuhan ilyen látványosan, de az a tény, hogy az itt élők döntő többsége eleve történelmi kudarcnak véli a rendszerváltást, sokat elárul a lényegről. A fokozódó társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális és etnikai feszültségek itt is bármikor működésbe hozhatják azokat a „pokolgépeket”, amelyeknek a pusztító hatását néhányszor már megtapasztalhattuk.

A perifériák integrálása tehát teljes kudarccal zárul, és ennek végső oka nagyon egyszerű. Európa uralmi körei  a hetvenes évekig képesek voltak az 1933-as Roosevelt-féle „New Deal” mintájára új egyezséget kötni a globális tőkével. E megállapodás lényege, hogy a tőke fizet elég adót és elég bért ahhoz, hogy a centrumtérségek történelmileg megszokott életnívója megtartható legyen, s a déli és keleti perifériák lassú felzárkózását is hajlandó megfinanszírozni. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a perifériákról éppen a globális tőke által  kiszivattyúzott erőforrások töredéke azért visszajuthat a perifériákra. Persze csak nagyon célzott módon. A nyolcvanas évektől kezdve azonban Európa meghatározó tőkés körei fokozatosan felmondták ezt az alkut. Globális mozgásterük kitágításával olyan profitokhoz jutnak ugyanis az Európán kívüli perifériákról, hogy az európai centrumokban egyre kevésbé hajlandók adót és bért fizetni. Az állam és annak polgárai ott is elindultak az egyre veszélyesebbnek látszó lepusztulási lejtőn. 

A déli és keleti perifériák felzárkózásának kérdése és további támogatásuk már szóba se kerül. Újra hangsúlyozzuk azonban, hogy valójában ez a támogatás, ami főként a kohéziós alapokat és az agrártámogatásokat foglalja magába, mindössze azt jelentené, hogy a globális tőke az általa innen kamat (adósságszolgálat) és profitként kivont erőforrások egy csekély részét juttatná így vissza. (Az „etetni is kell a birkát, ha nyírni akarjuk” mintájára.) A 2014 és 2020 közötti időszak költségvetési döntéseinek látványos kudarca azt igazolja, hogy sem a valóságos hatalmat gyakorló tőkés körök, sem a nevükben az uralmat gyakorló „birodalmi adminisztrátorok” nem értik, vagy, ami még rosszabb, nem akarják érteni a helyzetet. És ez az igazi dráma! 

Bogár László