Ha kevesebb órát dolgoznánk, az megmenthetné a gazdaságunkat, a józan eszünket, és segítene megmenteni a bolygónkat.




Amerikai lakosok millió vesztették el a kontrollt mindennapjaik alapritmusa felett. Túl sokat dolgoznak, túl gyorsan esznek, túl keveset foglalkoznak a szociális kapcsolatokkal, túl hosszú időt töltenek az autójukban ülve forgalmi dugókban, nem alszanak eleget és úgy érzik, hogy az idő túlságosan is szorítja őket. Ez az életmód alámossa a jólét és a jól-lét alapvető forrásait – mint például a szoros családi és közösségi kapcsolatokat, a jelenlét mély átérzését és a fizikai egészséget.
Egy olyan világ elképzelése, amelyben a munka sokkal kevesebb időt vesz el az életünkből talán utópisztikusnak tűnik, különösen ma, amikor a gazdaságról való értekezésekben mindenhol a hiány mentalitása érződik. 
Az alkalmazottak számára gyakran nehézséget jelent, hogy a munka jelentőségét túlbecsülik. Az egészségügyi ellátás, az oktatás és a gyermekek felnevelésének költségei egyre emelkednek. Nagyon nehéz új bevételi forrásokat találni, amikor az Egyesült Államok vállalatainál szédítő irammal bocsátják el a dolgozóikat.
Csakhogy a kevesebb munkaóra éppen a kulcslépés lenne a munkanélküliségi válság leküzdéséhez – miközben egészségesebb életet biztosítana az amerikaiaknak. A kevesebb munkaóra azt jelentené, hogy több munkahely válna elérhetővé a munkavállalók számára. Kisebb fizetésből élni kisebb fogyasztást is jelentene, minek következtében egyre több háztartási cikkből legfeljebb csak egyet tartanánk otthon, amelyeknek az élettartama is hosszabbá válna.
Ma, mind a szükség, mind az egyszerűbb élet megfontolt választása által vezérelve, az amerikaiak egyre nagyobb része törekszik arra, hogy kevesebb órát töltsön munkával. Ez a trend, ha jól folytatódik, kihúzhat bennünket a jelenlegi gazdasági válságunkból és megállíthatja a fenntarthatatlan gazdasági növekedést.

A mai közgazdászok kizárólag a gazdasági növekedést tartják a munkahelyteremtés eszközének. Ám az ipari kor fejlődési tendenciáiban a munkaórák csökkentése legalább olyan fontos, mint a piaci növekedés.
A 19. század időbeosztásai aláásták az egészséget és megakadályozták az embereket abban, hogy elérjék azt, amit ma minőségi életnek nevezünk. A munkával töltött órák az Egyesült Államokban 1870 után kezdtek el csökkenni – 1929-re kb. évi 3,000 óráról 2,342 órára. 1973-ban az egy évi munkaóra átlagosan 1,887 volt (átlagosan kevesebb, mint 40 óra hetente). Ha a munkaórák nem csökkentek volna, a munkanélküliség még az 1930-as gazdasági válság előtt hatalmas méreteket öltöttek volna.
1970 óta kezdtek az amerikaiak újra egyre többet dolgozni. A kormány statisztikái szerint egy átlagos alkalmazott körülbelül 180 órával többet töltött munkával 2006-ban, mint 1979-ben. Az emberek egyre nagyobb része dolgozik több mint 50 órában hetente. (A diplomás férfiak 30%-a és a teljes munkaidőben alkalmazott férfi munkások 20%-a dolgozik heti több mint 50 órát.)
Nem meglepő, hogy az elmúlt 20 év során az amerikai alkalmazottak nagy része túlterheltségről számolt be. Egy 2004-es tanulmány szerint a válaszadók 44%-a gyakran vagy nagyon gyakran érezte magát túlhajszoltnak vagy elnyomottnak a munkahelyén, vagy érezte úgy, hogy nincs lehetősége szünetet tartani. Egy harmaduk válaszolta, hogy rendszeresen túldolgoztatják. Ezeknek a túlhajszolt alkalmazottaknak a stressz-szintje sokkal magasabb volt, fizikai egészségük romlott, magasabb közöttük a depressziósok aránya, és kevésbé tudják ellátni magukat, mint a kevésbé megterhelt kollégáik.
Ám vannak olyan újkeletű jelek, amelyek arra utalnak, hogy a kevesebb munkaidőt népszerűsítő kultúra fejlődése már elkezdődött. 1996-ban, amikor először foglalkoztam ezzel a témával, a felnőtt lakosság 19%-a számolt be arról, hogy az elmúlt 5 év során önként vállalkoztak egy olyan életmódváltásra, amely kisebb keresettel járt. Az „Új Amerikai Álom” központ felmérése szerint 48% tett ugyanígy.
A stagnáló gazdaság, a maga bonyolultságában, a részmunkaidő normájának elterjedését reprezentálja. A recesszió első évében számtalan üzlet úgy kerülte el az elbocsátásokat, hogy a fizetés nélküli szabadságok megnövelésével, négy napos munkahéttel és rugalmas munkaidővel csökkentette az alkalmazottak munkaidejét. 2009 közepére egy a nagyvállalatokról szóló tanulmány szerint 20%-kal csökkentették a munkaórákat, hogy megelőzzék a felmondásokat. Sajnálatos módon a rövidített munkaidőt segítő intézményi támogatás hiánya sok ilyen programot ellehetetlenített, ahogy azt Dean Baker közgazdász is kifejtette. Baker szerint a vállalkozások 1 és 2 millió közötti plusz munkahelyet tudnának biztosítani évente, ha a rövidebb munkaidőben dolgozó alkalmazottaik munkanélküli támogatást kaphatnának.
Egy bizonyos: azok az emberek, akik szabad akaratukból kezdtek el kevesebbet dolgozni, rendszerint elégedettek. Az „Új Álom” kutatásában 23% állította, hogy nemcsak boldogabbak lettek, de még csak nem is hiányolják a pénzt. 60%-uk válaszolta, hogy boldogabb, de változó mértékben hiányolja a pénzt. Alig 10% bánta meg a változást. Egyúttal azt találtam, hogy akiknek akaratuk ellenére csökkentették a fizetését vagy a munkaidejét, előbb-utóbb maguktól kezdték el élvezni az idő bőségét.

Kevesebbet keresni, kevesebbet költeni, kevesebbet kibocsátani és rongálni. Ez a képlet. Minél több ideje van egy embernek, annál magasabb az életének a minősége, és annál könnyebb számára a fenntartható élet körülményeinek megteremtése.
David Rusnick és Mark Weisbrot egyik tanulmánya szerint, ha az Egyesül Államok a Nyugat-Európai országok munkáltatói mintáira váltana, akkor a dolgozók átlagosan kb. 255 órával kevesebbet töltenének munkával évente, és az energiafogyasztásuk kb. 20%-kal csökkenne. Egy újabb kutatás, melyet Kyle Knight és Gene Rosa publikált a Washington Állami Egyetemen, és amely az iparosodott országokat vizsgálta az elmúlt 50 évben, azt mutatta ki, hogy azoknak az országoknak, ahol rövidebb az átlagos munkaidő, az ökológiai lábnyoma szignifikánsan kisebb volt.
Már létezik egy csekély, de egyre bővülő anyag azokból a tanulmányokból, melyek ezeket a kérdéseket a háztartások szintjén vizsgálják. Egy francia tanulmány szerint a bevételek kontrollálása mellett azokban a háztartások, amelynek tagjai hosszabb munkaidőben dolgoznak, növekedtek a kiadások a lakásra (nagyobb otthonok vásárlása több berendezéssel), a közlekedésre (a több munkaóra csökkentette a tömegközlekedési eszközök használatát), hotelekre és éttermekre. Egy újabb svéd kutatás azt mutatta ki, hogy ha a háztartásokban 1%-kal csökken a munkával töltött órák száma, az üvegházhatású gázkibocsátások 0,8%-kal csökkennek. Egyik magyarázat szerint, ha a háztartásban élők több időt töltenek a pénzkereséssel, azt részben úgy kompenzálják, hogy többet költenek árukra és szolgáltatásokra, ráadásul olyanokat, amelyek a termelés későbbi szakaszában vannak (pl. jobban feldolgozott ételek).
Azok, akik több időt töltenek otthon és kevesebbet a munkában, lehetőségük van lassúbb, kevesebb forrást igénylő aktivitásokat végezni. Van idejük kiteregetni a ruháikat a szárítókötélre ahelyett, hogy elektromos szárítót használnának. De még ennél is fontosabb, hogy váltani tudnak olyan közlekedési eszközökre, amelyek kevesebb energiát, de több időt igényelnek (tömegközlekedés vagy „carpool” a személyautó helyett, vagy vonat a repülőgép helyett). Van idejük az otthoni kertészkedésre és főzésre. Lehetőségük van arra, hogy az alapvető szükségleteik kielégítéséhez szükséges dolgokat saját maguknak készítsék el.
csináld magad mozgalom - DIY ( do it yourself) ma egyre terjed, egyrészt a kultúra változása miatt, másrészt azért, mert az embereknek nehéz időkben több idejük és kevesebb pénzük van. 2009 áprilisában egy nemzeti kutatás szerint ötből egy amerikai mondta azt, hogy abban az évben palántáról palántára ültetett saját magának egy kertet. A recesszió csapását követően a szolgáltatás-központú vállalkozásoknak, mint pl. szalonok, kisállat-kozmetikák és baby sitterek, egy visszaesést kellett megtapasztalniuk, amikor az emberek elkezdték ezeket maguknak elvégezni. Egy évente megrendezett vásár, a Maker Faire, amely Kaliforniából indult el, arra kötelezte el magát, hogy népszerűsítse a csináld - magad akciókat és a találmányokat. Ez a kezdeményezés egyre terjed az országban, a résztvevőinek száma pedig 2006 óta megnégyszereződött.
Az emberek visszatérnek a korábbi generációk elfeledett gyakorlataihoz – famegmunkálás, varrás, sörfőzés, befőzés és konzerválás. Vadásznak, horgásznak, varrnak. Azért végzik ezeket az időtöltéseket, mert élvezik őket, és mert előnyben részesítik azokat a termékeket, amelyeknek jobb a minősége, illetve amelyek könnyebben elérhetőek. Kézműves-termékek, lekvárok, szószok és füstölt húsok készítésével, vagy otthon kötött pulóverek, paplanok, ruhák készítésével elérhetővé teszik ezeket az egyébként drága termékeket.
Az önellátás egyre népszerűbbé válik a háztartásokban.  Példaként délkeleten a szalmabála-házak kezdtek el terjedni. A szalmabála-építés olyannyira elterjedté vált, hogy néhány helybéli egy kódexet  fejlesztett ki rá, sőt, néhány bank már kölcsönt is ad ezekre az építményekre. Az emberek egyúttal kezdik újra felfedezni a préselt földtéglák, az ún. „papírbeton” (ami újrahasznosított papírból készül egy kevés beton hozzáadásával), és más anyagok használatát. New Englandben a gyarmatosítás korának közösségi farmépítő tradícióit elevenítik fel, csak épp most azért gyűlnek össze, hogy együtt jurtákat építsenek.
A megbukott lakáspiac országos stagnálása mellett azt tapasztalni, hogy egyre több „ingatlan menekült” épít magának egy saját, adósságmentes lakóhelyet újrahasznosított, alacsony költségvetésű vagy éppen semmibe sem kerülő anyagokból.
Az önellátás mindemellett egy vállalkozásra ösztönző aktivitás is. Azok, akik gyakorolják, többnyire nem mindenben önellátóak. Találnak néhány termelő tevékenységet, amelyet kedvelnek, amelyhez jobban értenek vagy amit könnyebben csinálnak. Ezután eladják vagy elcserélik azt, aminek az elkészítésében a legjobbak. Ezzel a szakosodással az önellátás egyfajta inkubátorává válik a kisebb vállalkozások rendszerének, amelyből lassan kibontakozik egy fenntartható gazdasági rendszer.
Egy széles körű váltás a kevesebb munkára és több otthoni termelésre, önellátásra kollektív megoldást igényelne. Szükség van olyan rendszerekre, amelyek alapvető biztonságot nyújtanak minden egyénnek és családnak – gyermekkortól időskorig. Széles körben hozzáférhetővé kell tenni az olyan alapvető szükségletekhez való elérést, mint az iskoláztatás és az egészségügyi ellátás.
Azonban már most sokak számára lehetséges, hogy lépéseket tegyen –most azonnal /right now!/– a kevesebb munkaóra és több önellátás felé. Vannak kihívások, ez nem kérdés, de sokan szívesen élik meg a papírtologatástól a kertészkedésre való váltást. Az önellátók maguk is értékelik az újonnan kialakult képességeiket, szeretik a kreativitás lehetőségét, és sokkal több elégedettséget és biztonságot éreznek az új, önbizalom-alapú életforma építésében. Az ember számára a saját, önálló munkavégzés képességének felismerése hihetetlen értékkel bír. A földdel való kapcsolat táplálja őket. Ám a legfontosabb talán mégis az, hogy alkalmuk nyílik egy olyan életre, amellyel nem veszélyeztetnek másokat vagy a bolygónkat.
Az írás szerzője: Juliet Schor a Boston Collegénél levő szociológia professzora és a Túlköltekezett amerikai  (The Overspent American) nemzeti bestseller szerzője.

Forrás: Yes!Magazine

Pegapost